“Amikor az ember két lábra emelkedett, medencéje szűkebbé vált a statikai viszonyok miatt. A homloklebeny méreteinek fejlődésével a koponyájának kerülete viszont megnövekedett. Ezen tényezők következtében utódját abban a pillanatban kell világra hoznia, amikor még ezt a medence-, illetve a magzat méretei lehetővé teszik. Ez az időpont, kb. a 266. nap, ami viszonylag korai időpont. Az ember lényegesen magatehetetlenebbül hagyja ott a tápláló és biztonságot nyújtó anyaméhet, mint a többi emlősállat, hiszen "koraszülöttként jön a világra, húsz havi terhesség után kellene születnie, ha nem egyenesedtünk volna fel. Ezért fötuszként jön a világra, inkább ki van szolgáltatva sérüléseknek" (Hidas, 10, 6. old.) Ennél fogva a megfelelő fejlődés eléréséhez nagyobb mértékű és komplexebb gondoskodásra, emiatt pedig erősebb kötődésre van szükség a szülő és utódja között. Ez a kötődés pedig egy olyan speciális állapot, olyan mértékű szeretet, amelyhez hasonlót ritkán él át az ember egyébként. Hogyan lehetséges, hogy az anyai lelkületben annyira más törvények uralkodnak? Mi az az erő, ami képes egy általában önző embert ilyen mértékben a másik ember felé fordítani? Anyává válni óriási változást jelent nemcsak biológiai, de pszichés, és társadalmi szempontból is. A változás pedig mindig nehéz, és mivel bizonytalanságot hordoz magában, ezért nehéz alávetni magunkat. Ebből következően olyan segítő mechanizmusok sejthetők a háttérben az anyává válás során, melyek lehetővé teszik, hogy ez a drasztikus átalakulás még idejében megtörténhessen, és a gyermek gondozása zavartalanul megkezdődhessen. De vajon mik ezek a segítő impulzusok, és pontosan mi az az út, amin egy nőnek végig kell mennie ahhoz, hogy anyává válhasson? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre keresem a választ, annak érdekében, hogy a későbbiekben szülésznőként támogathassam az anyai működésmód és szerep sikeres kialakulását azoknál az édesanyáknál, akiknél erre lehetőségem adódik.“
A fenti idézet abból a szakdolgozatból származik, melyet a SOTE-ETK szülésznő szakos hallgatójaként írtam 2011-ben. Akkor még én magam az anyaság előtt álltam, mintegy külső megfigyelőként, “kutatóként” álltam a témához. Ez a munka - a szakirodalom feltárása és anyákkal készített mélyinterjúk - végső soron a saját anyává válásomra való felkészülésem volt, melyhez a szülésznői gyakorlatom során látott sok szülés, valamint az ebben az időszakban folytatott intenzív önismereti munkám is nagyban hozzá tett. Ezeknek a dolgoknak persze bőséges hozadéka lett: mindamellett, hogy saját utamat én is ízig-vérig bejártam, kiélveztem és megszenvedtem, elrontottam és újraterveztem, mindvégig ott volt annak a biztonsága, hogy ÉRTEM, hogy mi történik velem. Könnyebb alámerülni, ha tudom, hogy mi a cél, és hogy lesznek tényezők, amik segítenek majd engem…
Ma pedig tudomanyos kutakodásaimból és saját tapasztalataimból együttesen táplálkozom, amikor valakinek támaszt nyújtok ezen az úton.
Az anyává válás egy átalakulás: egyik létállapotból egy másikba való átlépés, személyiségbeli- és kapcsolati-, de sokszor hitrendszeri átstruktúrálódás, átrendeződés. Az első lépésként szükségszerű a harmónia felbomlása… hogy aztán egy stabilabb, oda illőbb rendszer épülhessen fel. Nem könnyű folyamat, melyet a régiek egy speciális pszichológiai eszközzel segítettek: az “átmeneti rítusokkal”. Művemben azt kutatom, hogy az ősi rituálék szerkezetei hogyan jelennek meg ma az anyává válás és a szülés során. Megértettem, hogy miért fontos “átzsilipelni” egyik helyzetből a másikba, és hogy mik segíthetnek a léleknek - ezáltal a testnek is, hogy ez a folyamat könnyebb legyen.
Nagy szeretettel tárom most ezt a -számomra oly kedves- munkámat a Nyilvánosság elé. Találja meg benne mindenki azt, ami őt ma előbbre viszi!
