Hogyan birkózzunk meg a gyásszal? – Matías De Stefano EMLÉKEI alapján.

Matías De Stefano olyan ember, aki azt állítja, hogy emlékszik minden korábbi életére – és így arra is, hányszor és hogyan halt meg.
Ebben a beszélgetésben Blu kérdezi őt a halál természetéről, és arról, mi történik a testi élet után.

A beszélgetés elejét és a további témáit ide kattintva találod.

Hogyan birkózzunk meg a gyásszal? 11:50

Blu: Szóval feltételezem, te hiszel az újjászületésben, az új megtestesülésben, ugye?

Matías: Nem arról van szó, hogy hiszek benne — hanem emlékszem rá.

Blu: Pontosan, amint kimondtam, hogy "hiszel", már éreztem is, hogy nem ez a jó szó.

Matías: Igen, nem "hinni" kell benne — emlékezni rá.

Blu: Igen, igen, emlékezni… Te már sokszor megtetted.

Matías: Igen, sokszor.

Blu: Akkor azzal a tudással, amit az emlékeidből hozol — hogyan viszonyulsz most, ebben az életedben ahhoz, ha valaki, aki közel áll hozzád, meghal?

Matías: Nos, először is engedem magamnak, hogy szenvedjek. Mert a szenvedés a sejtek természetes reakciója, amikor valamit elveszítenek.
Olyan ez, mint amikor egy állat elveszíti a csapatának egy tagját — mintha a saját testének egy része tűnne el. A test nem tud úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Éreznie kell. Sokszor, amikor hiszünk a reinkarnációban vagy a Magasabb Énben hajlamosak vagyunk azt mondani: "Nem szabad szomorúnak lennem, nem szabad dühösnek lennem, mert tudom, hogy ez nem válik a javunkra." 
De nem — ha a tested sírni akar, ha a sejtjeid szenvedni akarnak, engedned kell. Ez a sejtek nyelve: így fejezik ki, hogy elvesztettek valamit, ami a teljesség része volt.

A lélek útja ettől különbözik, a tudat másképp dolgozza fel, de a testnek meg kell élnie a gyászt.
Én például megengedem magamnak. A nagymamámnál például — méh, vagy petefészekrákja volt - egészen az utolsó pillanatig nagyon aktív maradt: mindent csinált, élt, sőt, még szexuálisan is aktív volt — ezt csak néhány héttel a halála előtt tudtuk meg. Hogy kivel? Nem mondta el. De ő ilyen volt: mindig cselekedett, tett-vett. A legvégén viszont a nagyapámat hibáztatta mindenért, ami vele történt. Amikor kórházban volt, egy szertartást végeztem — egyfajta portált nyitottam a szobában, körberaktam kristályokkal, hogy könnyebb legyen neki távozni. Ott ültem mellette, és ezt mondtam neki: "Te választottad ezt. Engedd el a nagyapámat. Nem ő a hibás." És hívtam is a nagyapám szellemét, hogy beszéljen vele. Ő viszont dühös volt, és nem akart rám hallgatni. Azt mondtam neki: "Ha dühös maradsz, a harag hozzá (nagyapámhoz) fog kötni. Ugyanarra a rezgésszintre ragadsz, mint ő. Ha nem akarod újra látni őt, akkor fel kell emelkedned — mert ő nagyon alacsony frekvencián van. Csak akkor lehetsz szabad, ha elengeded őt." Szóval ezt tettem — segítettem neki az elengedés folyamatában, megnyitottam a teret. A nővérek mindig bejártak a szobába, mert ott valahogy béke volt. Azt mondták, megnyugtató, pihentető érzés. Aztán, amikor eljött az ideje, már az ő döntése volt, hogyan lép tovább.

Én csak kísérni tudtam addig a pontig, onnantól neki kellett választania. Mindig igyekeztem nevetést vinni a helyzetbe — vicceltem, beszélgettem vele, hogy könnyebb legyen. Az utolsó pillanatokban már nem lehettem vele, de a családja ott volt, a tér elő volt készítve, a portál nyitva volt. És hálás voltam, mert azóta nem hallottam róla — ami azt jelenti, valószínűleg nagyon magasra ment, és ezért nem tud kommunikálni, különben a negyedik dimenzióban maradt volna. Szóval jól alakult a folyamata.

De én engedtem magamnak, hogy fájjon.
Ő volt a nagymamám, vele nőttem fel, természetes, hogy fájt az elengedés.
Viszont mi mindig sokat beszéltünk a halálról, a folyamatról.
Számomra hasznos ezt nyíltan kezelni — beszélni róla, nevetni rajta:
"Hogyan szeretnéd, hogy eltemessenek? Elégessünk, vagy szétszórjuk a hamvaidat?" Ilyesmiken nevettünk, és ettől könnyebbé vált. 
Ahogy mindig mondom: ezt a folyamatot nem szabad elfojtani, mert az életben csak egy dolog biztos — hogy meg fogsz halni. Ez az egyetlen igazság. És mivel ez az élet része, nem az számít, hogyan történik, hanem az, hogy hogyan éltél, mert ez határozza meg, milyen lesz az átlépésed.

Tovább a folytatásra:

Mi dönti el, hogy a mennybe, vagy a pokolba kerülünk? (17:26)