A SEGÍTŐ BESZÉLGETÉSRŐL:

Szeretnék pár fontos dolgot leírni a "segítő beszélgetés" műfajáról. A legalapvetőbb dolog talán az, hogy  nem én segítek, hanem a beszélgetés.

Ezt valahogy úgy kell érteni, hogy egy meleg, elfogadó, saját ritmust tiszteletben tartó légkör biztonságában te szépen lassan, lépésről lépésre szembe nézhetsz életed nehézségeivel, fájó, feszülő pontjaival (csak amennyire te szeretnéd), hogy aztán elindulhass megkeresni a saját megoldásaidat. Miközben én meghallgatlak, és esetleg finom kérdésekkel, visszajelzésekkel segítem ezt a munkádat, elkezded megérteni önmagadat és kapcsolataidat. 

Ebből az következik, hogy én, mint segítő inkább támasztom, védem, kísérem ezt a folyamatot, és nem vezetem. Például nem adok tanácsot. Egyrészt nem élem a te életedet, nem vagyok, és nem is lehetek tisztában annak minden vetületével ahhoz, hogy ezt megtehessem. Másrészt nem az a cél, hogy egy adott nehézség azonnal megoldódjon, hanem az, hogy ki tudd építeni magadban azokat a képességeket, amelyekkel aztán te magad megoldhatod a problémáidat. Hogy felfedező útra indulj saját lelki mechanizmusaid közé, hogy ösvények alakuljanak ki a bensőbb, rejtettebb önmagadhoz. Én ezt lassabb, de biztonságosabb, és hosszú távon hatékonyabb útnak gondolom.

 Tehát amíg te lassan, tapogatózva feltárod önmagad, addig én veled vagyok, és fogom a kezed, hogy biztonságban érezhesd magad.

Fontos tudnod, hogy ez nem pszichoterápia, valamint azt, hogy kompetencia-határaimnak megfelelően alapvetően pszichésen egészséges (de átmenetileg nehézségekkel küzdő) emberekkel foglalkozom.

A folyamat maga akkor hatékony, bizonyos mélységek szerintem csak akkor tudnak megnyílni, ha neked hajszálnyi aggodalmad sincs azzal kapcsolatban, hogy bennem, mint segítőben megbízhatsz-e, illetve nem kell attól tartanod, hogy más helyzetekben találkozhatunk, ahol más szerepeinkben vagyunk, ami megzavarhatja a segítő beszélgetések speciális és törékeny légkörét. Ezért jó, ha ismeretlenek vagyunk egymás számára, nincsenek korábbi élményeink, előfeltevéseink egymással.

Engem egyébként teljes titoktartás kötelez, ugyanúgy, mint a kórházi munkám során.

A folyamat úgy néz ki, hogy megbeszélünk egy első találkozót, ahol ismerkedünk egymással, neked van lehetőséged belekóstolni a "segítő beszélgetés"-be, illetve mindketten megérezhetjük, hogy tudunk-e együtt dolgozni, van-e bármilyen tényező, ami befolyásolhatja a munkát. Ez után az első alkalom után történik egy elköteleződés, egy szóbeli szerződéskötés, egyrészt arról, hogy mi lenne az a téma, amire a figyelmed fókuszát szeretnéd irányítani a munkánk során, másrészt pedig arról, hogy ezt hány ülésben szeretnéd. (Pl. "Kérnék 3 alkalmat arra, hogy kicsit rálássak arra a káoszra, ami a munkahelyi konfliktusomat illeti. Szeretném, ha tisztulna a kép!" vagy: "10 alkalom alatt szeretném elérni, hogy megértsem a férjemmel való feszült kapcsolatomat, és rátaláljak a megoldás felé vezető utakra!" vagy akár: "Fél évre szeretnék elköteleződni. Az anyámmal való problematikus viszonyomat szeretném boncolgatni, még akkor is, ha tudom, hogy ennyi idő alatt nem érek a végére!"

Amikor elérkezünk a szerződés szerinti utolsó alkalomhoz, visszapillantunk a megtett útra, és megvizsgáljuk, hogy hol tartunk. Ezen a ponton lezárhatjuk a folyamatot, vagy akár új szerződést is köthetünk, akár új témával, vagy az előzővel. A folyamat közben kilépni nem szerencsés.

A beszélgetések 45-50 percig tartanak. Fontos, hogy pontosan kezdjünk, mert az idő leteltével be fogjuk fejezni. Az időt én figyelem, hogy te elengedhesd magát, és befelé figyelhess. A telefonjainkat lehalkítjuk, hogy egy-egy érzékeny pillanatba ne zavarjanak bele. Ezeknek a szigorú kereteknek fontos jelentőségük van.

Ha úgy érzed, szívesen szánnál heti 45 percet önmagadra, keress bizalommal!